Balogh Dávid írása
Negyvenkét évvel ezelőtt ezen a napon hunyt el Németh Kálmán szobrászművész, akire tisztelettel és szeretettel emlékezünk. A Németh Kálmán Emlékház munkatársai minden évben megemlékeznek sírjánál egy kis emlékműsor keretein belül. Idén a pandémia miatt elmarad maga a rendezvény, de a megemlékezés nem. Ezzel az írással tisztelegnek az emlékház munkatársai Németh Kálmán előtt. A temetőben a mai napon felkeressük sírját és elhelyezzük az emlékezés koszorúját és virágait.
Németh Kálmán temetése:
Hosszú betegség után 1979. április 27-én az Amerikai úti kórházban érte a halál. Talán kevesen tudják, de eredetileg néhány hivatalos irat tanúbizonysága szerint az özvegy, Zuna Edit hőn szeretett férjét saját kertjükben szerette volna örök nyugalomra helyezni. Az 1979. május 2-án kelt hivatalos levél értelmében az özvegy megkapta az engedélyt férje eltemettetésére a Vác Városi-Járási Állami Közegészségügyi-Járványügyi Felügyelőségtől, azonban Németh Kálmánt 1979. május 12-én, egy szombati napon a fóti római katolikus temetőben, a Kálvária melletti sírhelyen helyezték örök nyugalomra. A helyszín megváltozásának okát nem tudhatjuk pontosan, de talán nem volt meg a 100 méteres védőtávolság a lakóépülettől és az ásott kúttól, amit a határozat előírt.
Temetésén több százan vettek részt: családtagok, rokonok, munkatársak, barátok, pályatársak búcsúztak. Szülővárosából, Podolinból érkezett barátai „hazai földet” szórtak koporsójára, így tisztelegve a mester, a művész, a barát előtt. A síremléken lévő megfeszített Krisztust Németh Kálmánként faragta meg egykori tanítványa, Rimóczi Rudolf az özvegy, Zuna Edit felkérésére.
Az emlékház adattárában megmaradtak barátai, pályatársai búcsúbeszédei, levelei és egy fényképalbum magáról a temetésről. Idézzük fel ezek segítségével az emlékezés napján a szobrászművész temetését.
Először Dr. Székely Lajos pszichológus, pedagógus, a Fáy-Vörösmarty Társaság vezetőségének tagja, majd László Gyula régész-történész, képzőművész, egyetemi tanár, végül Mojzer Miklós művészettörténész nekrológjából idéznék néhány tiszteletteljes gondolatot.
Dr. Székely Lajos emlékezői sorai Németh Kálmánról:
„Németh Kálmán szobrászművész a szó igazi értelmében vett művész volt, aki a társadalmi valóság oly sok összefüggését mutatta be műveiben. Művész volt, aki az emberiség nagy eszméit ihletett megfogalmazásban, ugyanakkor mindenki által érthetően, érzelmi átélésből gazdagon tárta elénk. Művészete elsősorban szűkebb hazájának, Fótnak volt gyöngyszeme, de híre, művészetének értéke messze túlszárnyalt községünkön, hazánkon. (…) És a végső búcsú előtt emlékeznünk kell Németh Kálmánról, az igazi barátról. Mert az volt Ő: igazi barát. Kapuja, ajtaja mindig mindenki előtt nyitva állt, barátként üdvözölte a betérőt. Annyi melegség, barátság lengte körül hajlékát, amennyit csak azok élvezhetnek, akik nyílt szívvel, belső békével, gazdag lelki tartalommal rendelkeznek. Ilyen volt Németh Kálmán barátsága. Mindig fiatalosan, lelkesedve, teli jókedvvel, nyíltsággal és a barátság ezernyi apró megnyilvánulásával fogadta szívébe barátait, ismerőseit.”
László Gyula levele Németh Kálmán emlékére (1979.04.30.):
„Hát elment Kálmán. Nem lesz, aki baráti kezet nyujtva fogadja vendégseregét Kálmán napokon s a jó birkapaprikás mellett mosolyogva figyelje, amint a dádé a hegedűt a fejére téve nyikorgat valami nótát. Nem lesz már senki, aki íróbarátait a „szentélybe” hívogatva, csendes baráti poharazgatás közt mondja el, hogy miként tördelték ki puskatussal a fogait s verték félholtra, s hogyan roncsolódott tovább a hadifogságban. Nem lesz, aki megmutassa a két bakancsot, amivel hazavánszorgott, sem a csajkát, amiből az éhhalál ellen kanalazta a répalevest. Nemcsak maga búcsúztatja őt Edith, hanem búcsúztatják bútorai, amiket ő ácsolt, faragott, búcsúztatják szobrai, a két karját égbelökő Keresztrefeszített, az utolsó vacsora apostolai, a fóti dal magyarjai, a hadifogoly, Lyka Károly, Szabó Dezső, Berda József. Megsiratják őt fatáblára vésett szentenciái, amelyben a bús magyar sors kapott hangot és rímet. De siratja őt sok-sok szőlőtöve, siratja lókoponyás áldozóhelye és a szalonnasütés füstje, amely egyenesen az égbe szállt, mutatván, hogy a Teremtő kegyesen fogadja az áldozatot. Siratják őt szerszámai, faragóiskolájának lapjai, fatönkjei, amelyek már hiába várnak baltacsapásaira, vésőütéseire. Bizonyára Podolinban is néhány embernek könnyes lesz a szeme s nem tudja mitől, nem tudja, hogy Németh Kálmán halott!
E sok sírás egyetlen hatalmas kórussá olvad egybe és az ének csendje, meg égrezokogó fájdalma megtölti szeretett Fótját, ahol mindenkit ismert, ahol mindenki örvendezett ha szeretettől és aggodalomtól áthatott tekintetét láthatta. Siratja őt a Szépművészeti Múzeum sok-sok szobra, amelyeket ő keltett fel Csipkerózsika álmából, kiszabadítván őket a későbbi idők reárakódott szennye, vagy rákent festéke alól. Siratja a Krucsay oltár Nyírbátorban, amelynek népi szépségei az ő gondos kezemunkájával éledtek messze idők után.”
Mojzer Miklós búcsúbeszéde Németh Kálmánról:
„Fájdalmas, hogy munkatársunk, barátunk és annak, akit sok tekintetben hivatásunk egyik úttörőjének tekinthettünk, eljött az ideje – s nincs közöttünk többé. Kálmán Bácsi emlékül maradt azoknak, akik ismerték, és azoknak, aki már csak azt ismerik, amit életében alkotott vagy azután formálnak róla képet, ahogyan baráti körének, tisztelőinek és szeretteinek hagyománya élteti őt halála után. Elmondják majd róla, hogy jó munkatárs volt, megértő, kedves modorú, fanyar humorral és sok megértéssel mások iránt, ami jószívéből következett. Akik a Szépművészeti Múzeumból még múzeumi pályájának elejéről ismerik, tudják, hogy a háború után ennek az intézménynek minden újjáépítései munkájában milyen lelkesedéssel vett részt. A maga környezetét is kialakította ezzel a munkájával ott – ahogyan mondta „bútora lett a háznak” – s a múzeumi szóhasználat szerint ez a legtiszteletreméltóbb norma. Szívén viselte a gyűjtemények, műtárgyak sorsát, és rajta volt, hogy minden erejével, tehetségével mentse és biztonságba helyezze őket. Szikár alakja csakhamar hozzátartozott a múzeumhoz. (…) Élete, munkája, akár otthon, akár a hivatalban szobrok és faragások között folyt. Ahogy kortársaival, úgy elődeivel is kollegiális kapcsolatot teremtett. Maga alakította környezetében évszázadokkal korábban élt művésztársai névtelenné vált alkotásainak is helyet adott. Szerette ezeket a tárgyakat és az is vonzotta bennük, hogy azok egy-egy új feladat, újjá- és helyreállítás lehetőségével bíztatták, – valami olyannal, amit sok hátralévőnek érzett munkája mellett házában mindig kéznél lévő lehetőségnek, új és új művészi kihívásnak tartott. Amikor úgy érezte, betegsége nem engedi már megcsinálni őket, az öreg műveket a Régi Magyar Gyűjteménynek, a Galériának ajándékozta. A régi mesterek művei, így maguktól értetődő, szíves baráti társul fogadják az övéit, a huszadi századi fóti Mesternek el nem múló szobor-képeit.
Kedves Kálmán Bácsi! A gyűjtemény megőrzi örökségedet: a szobrászművészét, a restaurátor művészét s az adakozóét is, Barátaid és tanítványaid pedig, amíg tudják s élnek, fenntartják mindazt, amit Rólad és Tőled tudnak, láttak vagy tanultak.
Utolsó utadon kísérve sírodig hozzuk kísérőül a nemeset, aminek életedben tanúi voltunk. Emberi tudásunk eddig ér.
Nyugodjál békében!”
A város büszke szobrászművészére, hiszen díszpolgári címet adományozott neki, utat, iskolát nevezett el róla, az évenként megrendezett Kálmán nappal tiszteleg munkássága előtt.
Az emlékház munkatársai, akik gondozzák hagyatékát, örökségét Németh Kálmán emlékét is ápolják, hiszen a művész maga tovább él szobraiban, rajzaiban, fába vésett gondolataiban. Embersége, szakmai alázata, hazaszeretete, szellemisége példamutató a jövő generációjának. A mi közös feladatunk emlékének megőrzése!